A növekedés árnyékában

Fenntartható-e a kapitalista gazdaság a polikrízis korában?

A jólét ígérete

A modern kapitalizmus története egy rendkívül sikeres történetként indult. Az elmúlt kétszáz év során olyan mértékű gazdasági növekedést hozott létre, amire korábban nem volt példa az emberiség történetében. Az ipari forradalom után nőtt a várható élettartam, javult az egészségügyi ellátás, fejlődött a technológia, és emberek százmilliói emelkedtek ki a mélyszegénységből. A kapitalizmus egyik legnagyobb ereje mindig is az volt, hogy képes volt hatékonyan szervezni az erőforrásokat, ösztönözni az innovációt és folyamatos fejlődést generálni.

Ez a siker azonban magával hozott egy olyan alapfeltevést is, amelyet hosszú ideig szinte senki sem kérdőjelezett meg. Azt az elképzelést, hogy a gazdasági növekedésnek nincs valódi határa. Hogy a jövő mindig nagyobb fogyasztást, nagyobb termelést és nagyobb anyagi jólétet fog jelenteni, mint a jelen.

A huszadik század második felében a növekedés gyakorlatilag a siker szinonimájává vált. A kormányok gazdasági teljesítményét a GDP növekedése alapján értékelték, a vállalatok célja a profit növelése lett, a társadalmak pedig egyre inkább a fogyasztás köré szerveződtek. A kérdés sokáig nem az volt, hogy szükség van-e növekedésre, hanem az, hogy hogyan lehet még gyorsabbá tenni azt.

Ma azonban egyre több jel utal arra, hogy a növekedés története elérkezett saját határaihoz.

A polikrízis korszaka

Az elmúlt években egy új fogalom jelent meg a tudományos és társadalmi diskurzusban: a polikrízis.

A fogalom arra utal, hogy a világ válságai már nem különálló problémák, hanem egymással összekapcsolódó folyamatok. A klímaváltozás hatással van az élelmiszertermelésre. Az élelmiszertermelés problémái társadalmi feszültségeket okoznak. A társadalmi feszültségek politikai instabilitáshoz vezetnek. A geopolitikai konfliktusok energiaválságokat eredményeznek, amelyek tovább mélyítik a gazdasági bizonytalanságot.

A korábbi évszázadok válságai gyakran elszigetelt jelenségek voltak. Egy háború, egy járvány vagy egy gazdasági recesszió. A mai helyzet azonban más. A globális rendszer olyan mértékben összekapcsolódott, hogy az egyik területen megjelenő probléma gyorsan láncreakciókat indíthat el a világ más részein.

A COVID-járvány ezt világosan megmutatta. Egy egészségügyi válság néhány hónap alatt globális ellátási láncokat bénított meg, inflációs hullámot indított el, munkaerőpiaci változásokat okozott és politikai konfliktusokat erősített fel. Ugyanez figyelhető meg az energiapiacokon, a klímaváltozás hatásaiban vagy a nemzetközi kereskedelemben is.

A polikrízis korában egyre világosabbá válik, hogy a gazdaság nem különálló rendszer. Nem független sem a társadalomtól, sem a természettől.

A véges bolygó problémája

A kapitalista gazdaság alapvető működési logikája a növekedés. A vállalatoknak profitot kell termelniük. A befektetők megtérülést várnak. Az államoknak adóbevételekre van szükségük. A nyugdíjrendszerek, a hitelezés és a pénzügyi piacok jelentős része arra épül, hogy a jövő gazdasága nagyobb lesz, mint a jelenlegi.

A probléma azonban ott kezdődik, hogy a gazdaság végső soron nem számokból áll. Minden gazdasági folyamat mögött fizikai folyamatok húzódnak meg.

A gazdaság tehát nem lebeg a természet fölött. A természetből táplálkozik.

Éppen ezért vált egyre jelentősebbé az úgynevezett planetáris határok elmélete. A kutatók szerint léteznek olyan ökológiai küszöbértékek, amelyek biztosítják a földi rendszerek stabil működését. A klíma, az élővilág sokfélesége, az édesvízkészletek vagy a talajok állapota mind ilyen rendszerekhez kapcsolódik.

Az elmúlt évtizedek kutatásai arra utalnak, hogy ezek közül több határt már átléptünk. Nem arról van szó, hogy a világ holnap összeomlik. Arról van szó, hogy egyre nagyobb bizonytalanságot viszünk azokba a rendszerekbe, amelyekre maga a civilizációnk épül.

A technológia megmenthet bennünket?

A kapitalizmus védelmezői gyakran azt hangsúlyozzák, hogy az emberiség korábban is számos válságot technológiai innovációval oldott meg.

Amikor elfogyott a fa, jött a szén. Amikor a szén korlátai jelentkeztek, jött a kőolaj. Amikor új problémák jelentek meg, új technológiák születtek.

Valóban, a technológiai fejlődés hatalmas eredményeket hozott. Az energiahatékonyság nőtt. A megújuló energiaforrások egyre versenyképesebbek. A digitalizáció számos folyamatot optimalizált.

A kérdés azonban nem az, hogy a technológia segíthet-e. Hanem az, hogy elegendő-e.

Az elmúlt évtizedek egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy bár számos technológia egyre hatékonyabbá vált, a teljes erőforrás-felhasználás és fogyasztás globális szinten tovább növekedett. A kutatók ezt részben visszapattanó hatásnak nevezik. Amikor egy termék vagy szolgáltatás olcsóbbá és hatékonyabbá válik, a felszabaduló erőforrások gyakran nem megtakarításként jelennek meg, hanem újabb fogyasztás formájában. Ami első pillantásra takarékosságnak tűnik, az sokszor csak egy újabb növekedési hullám kezdete.

A fogyasztás kultúrája

A kapitalizmus nem csupán gazdasági rendszer. Kulturális rendszer is.

A modern ember identitásának jelentős része fogyasztáson keresztül fejeződik ki. Mit viselünk. Milyen autót vezetünk. Hol nyaralunk. Milyen telefont használunk. Milyen élményeket vásárolunk.

A fogyasztás egyre kevésbé a szükségletek kielégítéséről szól, és egyre inkább az önkifejezés eszközévé válik.

Ez azonban egy sajátos paradoxont hoz létre. Miközben a társadalmak történelmük leggazdagabb korszakában élnek, a mentális problémák, a szorongás, a kiégés és a magányosság sok helyen növekvő tendenciát mutatnak.

Mintha a gazdasági növekedés és az emberi elégedettség nem ugyanazt a történetet mesélné.

Egy bizonyos szint felett a több fogyasztás már nem feltétlenül jelent több jóllétet. Mégis az egész rendszer arra ösztönöz, hogy tovább növeljük a termelést és a fogyasztást.

Lehetséges-e más gazdasági logika?

A kérdés ma már nem csupán az, hogy fenntartható-e a kapitalizmus. A kérdés az, hogy milyen formában lehet fenntartható.

Egyre több közgazdász, ökológus és társadalomkutató beszél olyan modellekről, amelyek a gazdasági sikert nem kizárólag a GDP növekedésében mérik. A hangsúly egyre inkább a rezilienciára, a közösségi kapcsolatokra, az egészségre, az oktatásra és az ökológiai stabilitásra helyeződik.

A vita valójában arról szól, hogy a gazdaság célja a növekedés-e vagy a jó élet feltételeinek megteremtése.

A két cél sokáig egy irányba mutatott. Ma azonban egyre több jel utal arra, hogy a kettő nem mindig esik egybe.

Egy civilizációs kérdés

A kapitalizmus fenntarthatóságáról szóló vita végső soron nem gazdasági vita. Hanem filozófiai.

A polikrízis korában egyre világosabbá válik, hogy nem pusztán technológiai vagy pénzügyi problémákkal állunk szemben. A kérdés mélyén egy világszemléleti dilemma húzódik meg.

A modern ember évszázadokon keresztül úgy tekintett magára, mint a természet urára. Olyan lényre, aki képes korlátlanul alakítani a világot saját igényei szerint.

A jelenlegi válságok azonban egy másik történetet mesélnek. Azt, hogy nem kívül állunk a rendszeren. Hanem benne élünk.

És amikor a természet határaihoz érkezünk, valójában saját civilizációnk határaihoz érkezünk meg. A kérdés ezért már nem csupán az, hogy fenntartható-e a kapitalizmus.

Hanem az, hogy képesek vagyunk-e olyan gazdaságot létrehozni, amely a növekedés helyett az élet fenntartását tekinti elsődleges feladatának.