A maharadzsa sakktáblája

Avagy hogyan csinál belőlünk hülyét a folyamatos nyereségvágy

Régen haverok voltunk a fákkal, aztán jöttek a felvilágosodott okostojások, és mindent tönkretettek

Kezdjük azzal, hogy régen, de tényleg nagyon régen, az emberek – és most a nyugati emberekről beszélek, nem valami távoli, egzotikus törzsről – nem voltak ennyire eltévedve. Sokáig mindenki egy olyan filozófia szerint élt, amit ez a Hickel nevű srác animizmusnak hív. Azt hiszem, a puccosabb egyetemeken, ahol a professzorok egész nap a könyökvédős zakójukban okoskodnak, monizmusnak is szokás nevezni. De ha engem kérdezel, ez a sok idegen szó is csak parasztvakítás, amit azért találtak ki, hogy te hülyébbnek érezd magad.

De maga az elgondolás, az istenbizony gyönyörű volt. Arról szólt, hogy egyek vagyunk mindennel. A társadalommal, a többi emberrel, az állatokkal, a növényekkel, a folyókkal, meg a kacsákkal a tóban. Általában véve az egész természettel. Olyan volt ez, mint egy tisztességes, régi vágású barátság. Ennek az egésznek az volt a megingathatatlan alapja, hogy ha elveszel valamit a természettől – mondjuk, mert muszáj enned valamit, vagy kell egy kis fa, hogy ne fagyj meg télen –, akkor azt valahogy, valamikor vissza is adod neki.

Nem veszel el többet, mint amennyit adsz. Érted? Ez egyfajta kölcsönösség volt. Mint az ajándékozásnál. Amikor adsz valakinek valamit, és nem várod el, hogy kamatostul fizesse vissza, de tudod, hogy ő is gondol majd rád, ha bajban vagy. Senki sem vezette a rohadt könyvelést, de mindenki zsigerből tudta, mi a helyes. Aztán megérkeztek ezek a felvilágosodásbeli, púderezett parókás gondolkodók. Leültek a kényelmes bőrfoteleikbe, és kitalálták, hogy ez az egész animizmus dolog csak valami elmaradott, primitív ostobaság, ami jó a parasztoknak, de ők ennél sokkal, de sokkal többre hivatottak.

Ezek a figurák előnyben részesítették a dualizmust. És mondom neked, ez a dualizmus a legdeprimálóbb dolog, amit valaha kitaláltak a világon. Azt az elképzelést sulykolja, hogy mi, emberek meg a természet egyáltalán nem vagyunk egyek. Hanem kettő. Hogy mi valami elit klub vagyunk, és mint egyének, teljesen el is vagyunk különülve még a többi embertől is, mint holmi magányos szigetek. Ez az egész arra késztetett bennünket, hogy hirtelen a természetre ne egy barátként gondoljunk, akivel együtt lakunk, hanem kizárólag mint valami kiaknázandó erőforrásra. Egy olcsó, végtelen raktárra, amit azért dobtak elénk, hogy kifosszunk. Elhitették velünk, hogy nyugodtan, minden következmény nélkül elvehetünk belőle többet is, mint amennyit valaha visszaadunk.

Azt mondták, felhalmozhatunk, bezsebelhetünk mindent, és persze folyamatosan növekednünk kell. Na, ez a kapitalizmus alapvető, elcseszett logikája. De mondd meg nekem őszintén: láttál te már olyat a természetben, ami örökké nő? Hát persze, hogy nem. A természetben megtalálható rendszerek soha a büdös életben nem nőnek örökké. Egy fa is megnő, és bizonyos szinten eléri az érettséget. Aztán szépen megáll, és csak létezik. Teszi a maga dolgát. Az örök növekedés, amit ránk akarnak erőltetni, egy gigantikus anomália. Az egyetlen dolog, ami a végtelenségig, megállás nélkül és minden áron csak nőni és nőni akar, az a rohadt rákos sejt. Istenbizony, ennek a rendszernek hajszálpontosan ez a daganatos logikája. És ettől az egésztől egyszerűen falra mászom.

Hogyan lopták el a gazdagok még a rohadt tavakat is, és miért hazugság ez az egész "antropocén" duma

A legtöbb ember, aki nagyon okosnak akar tűnni a tévében, vagy cikkeket ír valami drága magazinba, mostanában azt hajtogatja, hogy az „antropocén” korában élünk. Istenbizony, ha ezt meghallom, legszívesebben kiugranék az ablakon. Ez azt sugallja, mintha az ember úgy általában lenne a hibás mindenért. Mintha mindenki egyformán saras lenne! Mintha az a szerencsétlen srác, aki egész nap a benzinkúton mossa a szélvédőket, ugyanannyira tehetne arról, hogy pusztul a világ körülöttünk, mint a rohadt milliárdosok a magánrepülőiken. Ez egy ordító nagy vakítás. Amitől tényleg rohad körülöttünk a világ, az nem az emberi természet, hanem maga a kapitalizmus. Szóval, ha ragaszkodunk a nyavalyás igazsághoz, ezt az egészet kapitalocénnek kellene hívni.

És van itt még valami. A kapitalizmusnak vannak ilyen visszatérő, mocskos trükkjei, amiket ez a Hickel srác – David Harvey nyomán, aki biztos megint valami egyetemi okostojás – egyszerűen csak fixeknek, azaz kiigazításoknak hív. Fixek. Érted? Mintha a gazdaság egy utolsó, remegő kezű drogfüggő lenne, akinek újra és újra be kell adni az anyagot, egy újabb "fixet", hogy ne dőljön ki teljesen. És ne hidd, hogy ez mindig is így volt. A kapitalizmus igazából egy elég új találmány az emberiség történetében. Régen is volt magántulajdon, persze, meg az emberek kimentek a piacra eladni a krumplit az árak meg alkudozás mellett. De ami ezt a mostani őrületet igazi, vérbeli kapitalizmussá teszi, az ez a beteges, folyamatos növekedési kényszer. Ez az egyedülálló logika, amiről az előbb beszéltünk.

Képzeld el, visszamegyünk az időben egészen 1347-ig. Beütött a bubópestis, és az emberek hullottak, mint a legyek. Ez persze iszonyatosan szomorú dolog, meg minden, isten nyugosztalja őket, de tudod, mi lett a vége gazdaságilag? A munkaerő hirtelen olyan ritka lett, mint a fehér holló, a földből meg volt bőven. Erre a szegény parasztok Nyugat-Európa nagy részén végre fellélegeztek. Hirtelen lett valami értékük a nagyurak szemében! Elnyerték a szabadságukat, vagy legalábbis lerázták magukról azt a sok feudális nyavalyát, és elkezdtek a saját lábukra állni. Létrejött egy olyan társadalom, ahol az emberek egyenlőek voltak, segítettek egymásnak, együttműködtek, és a helyi önellátásból éltek. Hirtelen a kaja olcsó lett, a táplálkozás meg javult. Volt egy francia történész, Fernand Braudel, aki ezt az 1350 és 1500 közötti időszakot a „proletariátus aranykorának” nevezte.

És istenbizony, az is volt. Még a természetnek, ökológiai szempontból is ez volt az aranykora.

De persze az elitnek, a gazdagoknak ez egyáltalán nem tetszett. Gyűlölték a gondolatot, hogy a szegények hirtelen jól érzik magukat, és nem lehet őket a végtelenségig csicskáztatni. Hát mit csináltak ezek a gazemberek? Elkezdték elkeríteni a közös földeket. Ezt hívják a bekerítések korának, és esküszöm, kevés deprimálóbb dolog van a történelemben. A területeket, amiket addig mindenki közösen és békésen használt, egyszerűen lenyúlták, és magántulajdonba vették. A parasztokat meg lazán kirekesztették. Ott álltak ezek a szerencsétlenek, és hirtelen nem mehettek be a közös erdőbe, nem vághattak maguknak fát, nem foghattak vadat. Sőt, még a tavakat és a folyókat is ellopták tőlük! Még a rohadt halakat a vízben! Hát milyen elvetemült alak az, aki kisajátít magának egy folyót?

És tudod, miért csinálták ezt az egész aljasságot? Két okból. Egyrészt, hogy jól megszedjék magukat a jövőbeli tőkések, ez volt az az „elsődleges tőkefelhalmozás”, amiről a könyvek papolnak. Másrészt meg azért, mert ha elveszik a parasztok elől az életteret, azok nem tudnak miből megélni, és kénytelenek visszakúszni hozzájuk dolgozni. És mivel hirtelen megint sokan lettek és kétségbeesettek, a gazdagok kiszúrhatták a szemüket valami nevetséges éhbérrel, ami épp csak a vegetálásra volt elég.

Ennek persze azonnal az lett a vége, hogy a várható élettartam bezuhant, a reáljövedelmek elolvadtak, és az emberek megint pocsékul ettek. Na, ez volt a kapitalizmus legelső „kiigazítása”. Az első fix. Az első adag rohadt kábítószer, amit magába fecskendezett ez a rendszer a kisemberek kárára.

Hogyan nyúlták le Amerikát, és miért lóg Amerika negyvenszeresen is a rabszolgáknak

Szóval, megvolt az első fix. A gazdagok elkerítették Európában a közös földeket, és a szegény parasztok mentek a levesbe. De ahogy az a kábítószeresekkel lenni szokott, az első adag egy idő után már nem volt elég. Kellett valami nagyobb, valami durvább, hogy a rendszer tovább tudjon pörögni. És itt jött a kapitalizmus történelmének második kiigazítása, a második fix: az Amerika nevű büdös nagy rablás.

A történelemkönyvek persze valami nagyszerű, hősies felfedezésként adják el a dolgot. Bátor hajósok a tengeren, meg ilyenek. Hát persze. A valóság az, hogy ez csak egy gigantikus léptékű, határokon átívelő felhalmozás volt. Egy rablóhadjárat. Odamennek ezek a civilizált, felvilágosodott szarháziak, és mit csinálnak? Ötmillió – hallod ezt, ötmillió! – bennszülött indiánt egyszerűen rabszolgává tettek. A maradékot meg, kerek perec a lakosság kilencvenöt százalékát, lazán kinyírták.

Hát mi ez, ha nem a legbetegebb dolog a világon?

És ha ez még nem lett volna elég, utána átmentek Afrikába. Kényszerrel áthurcoltak az Atlanti-óceánon úgy tizenöt millió afrikait. Tizenöt millió embert, akiket láncra vertek hajók fenekén. További kétmillió meg egész egyszerűen meghalt útközben, és belehajították őket a tengerbe, mint egy zsák krumplit. Erre a rabszolgaságra alapozták azt az újfajta kapitalizmust, amit ráadásul az őslakosoktól ellopott földeken dolgoztattak. Lopott földön, rabszolgákkal. Csodálatos alap egy civilizációhoz, nem?

Ez a Hickel csinált egy számítást, és mondom neked, amikor ezt elolvastam, majdnem hanyatt estem. Azt mondja, ha ezek a szerencsétlen rabszolgák mindezért a pokoli munkáért csak a legnyomorultabb minimálbért megkapták volna, akkor ez a pénz most – és figyeld, egy teljesen szerény, nevetséges kis kamatlábbal számolva is – az Egyesült Államok mai, gigantikus GDP-jének a négyszerese lenne. Négyszerese! Egy olyan országé, ami folyton a demokráciáról meg az esélyegyenlőségről papol.

De a dolog nem áll meg Amerikánál. Ennek az egész gyarmatosításnak, ennek a rablásnak köszönhető, hogy a nagy Nyugat-Európa egyáltalán át tudott térni az iparra a mezőgazdaságról. Megtehették, hogy felhúzzák a gyáraikat, az élelemhez meg a mezőgazdasági termékeket egyszerűen megvették keletről, tudod, mondjuk épp Magyarországról. És ez a lopott pénz adta meg nekik az erőt ahhoz a katonai terjeszkedéshez is, amivel aztán végigmasíroztak a világon. Meghódították Indiát, Afrikát, Ausztráliát, a Távol-Keletet, még Kínába is belerúgtak, és részlegesen leigázták.

A gyarmatokról hordták haza a nyersanyagot is az iparnak. Itt van például a gyapot. Európában a büdös életben nem terem meg a gyapot, de a textilgyártásnak, ami akkoriban a vezető iparág volt, ez kellett, mint egy falat kenyér. Szóval ezt is hozták. Ha valaki azt mondja neked, hogy az ipari forradalom a nagy nyugati okosságnak meg találékonyságnak köszönhető, nyugodtan röhögd ki. Az egész rohadt ipari forradalom, a kapitalizmus térnyerése és a tőkefelhalmozás mindennek az eredménye volt. A vérnek és a lopásnak.

Hickel nagyon jól rátapint a lényegre. Azt mondja, az a bizonyos európai bekerítés, amiről az előbb meséltem, amikor a parasztoktól lenyúlták a tavakat meg az erdőket – az lényegében egy belső gyarmatosítás volt. Ez a mostani amerikai meg afrikai kaland pedig nem volt más, mint egy hatalmas bekerítés a külföldön.

Ahogy ezek a nagyszerű nyugatiak végigmentek a világon, és szétverték, lebontották a helyi, békés önellátó gazdaságokat, egy füst alatt meg is csinálták maguknak a fogyasztókat. Hiszen ha valaki nem tudja többé megtermelni magának, ami kell, kénytelen megvenni az ő vacak, gyári cuccaikat. Ennek a mesterséges gyarmatosításnak meg az lett a vége, hogy a globális Dél gazdasága kártyavárként omlott össze. Hogy a számokat is lásd: 1750-ben a globális Dél még 77 százalékos részesedéssel bírt a világ feldolgozóiparában. Aztán jött ez a nagyszerű, európai "civilizálás", és 1900-ra ez a részesedés bezuhant alig 13 százalékra. Hát, erre varrjál gombot.

Hogyan csináltak szent dolgot a munkából, és miért tettek magasról a nőkre

Képzeld el, hogy a dolgok egyre csak rohadtak tovább. A folyamat során eljutottak oda, hogy magát az embert, az emberi testet is elkezdték pusztán egy darab erőforrásként kezelni. Mintha csak egy darab szén lennél, amit bedobhatnak a kazánba. Ha valaki csak úgy lődörgött, vagy élni akarta a saját kis életét – tudod, a csavargók, a vagabundok, akik mondjuk csak üldögéltek volna a padon, hogy nézzék a kacsákat –, azokat egész egyszerűen kivégezték. Hallod ezt? Több tízezer embert nyírtak ki, csak mert „munkakerülők” voltak, vagy mert „tétlenkedtek”.

Ezek a figurák addig csűrték-csavarták a dolgokat, amíg a nem dolgozást kikiáltották a világ legnagyobb bűnének. A munkát meg úgy állították be, mintha az lenne az emberi identitás legfontosabb eleme. Mintha annyit érnél, amennyit gürizel nekik.

És itt jön a történelem egyik legpofátlanabb képmutatása, a legnagyobb szarság az egészben. Ismered ezt a híres protestáns etikát? Ezek a nyakig begombolt, komor alakok kiálltak, és azt mondták, hogy a profit, a pénz folyamatos visszaforgatása, meg a végtelen felhalmozás valójában az Isteni kiválasztottság jele. Istenbizony, ezt képesek voltak lenyomni az emberek torkán! Azt hazudták, hogy ha sikeres vagy abban a hivatásban, amit állítólag Isten sugallt neked, akkor az a biztos jele annak, hogy te Isten kegyeltje vagy. Érted? Ha dől a lé, Isten szeret. Közben meg ugyanezek a szentéletű gyarmatosítók a világ másik felén teljesen ingyen rabolták el a földet, az aranyat, az ezüstöt, a nyersanyagokat meg a terményeket. Tiszta őrület.

Na már most, azoknak az embereknek, akik nem láncra vert rabszolgák voltak, a tőkéseknek fizetniük kellett valamit. De eszük ágában sem volt rendes bért adni. Kiszámolták azt a legnyomorultabb minimális összeget, ami éppen csak elég volt a túléléshez. Csak annyit adtak, hogy a szerencsétlen munkás ne haljon éhen, és másnap reggel megint be tudjon vánszorogni a gyárba.

De van itt valami, ami engem teljesen kikészít. A tőke – a dicsőséges, rohadt kapitalizmus – soha, de soha a büdös életben nem fizetett egyetlen vasat sem a háztartási és a gondoskodó munkáért. A gyereknevelésért, a mosásért, a főzésért, az ápolásért. Pedig ez a legkeményebb, legkimerítőbb, legfáradtságosabb munka a világon, amit szinte mindig az elnyomott asszonynép végzett. Ezek a nők teljesen ingyen dolgoztak. Fizetetlenek maradtak, miközben valójában ők voltak azok, akik nap mint nap újratermelték, összedrótozták és életben tartották a dolgozók munkaerejét.

Hickel ezen a ponton egy Silvia Federici nevű feminista gazdaságtörténész munkájára támaszkodik, és istenbizony, a nőnek teljesen igaza van. A tőkések úgy gondolták, hogy a nők munkáját megkaphatják ingyen, ha már egyszer a természetet is ingyen zsákmányolták ki. Azt hitték, a nők ideje és a természet kincsei is olyan dolgok, amik csak úgy ott vannak, és sosem kell értük fizetni. Ez is csak egy újabb trükk volt a részükről. Egy újabb kiigazítás. Egy újabb rohadt fix, amivel a rendszer életben tartotta magát.

A maharadzsa csődbe megy a rizsszemek miatt, és kiderül, miért kell a kapitalizmusnak minden évben felfalnia egy egész Nagy-Britanniát

Ne hidd, hogy a kapitalizmus előtt az emberek a fán éltek, és nem cseréltek gazdát a dolgok. Persze, hogy léteztek piacok. Kimentél, megvettél egy rendes, meleg kabátot, vagy egy zsák krumplit, mert használni akartad. Hasznos volt, érted? Megvetted, és hordtad, vagy megetted. De a kapitalizmus magasról tesz a használati értékre. Ezeket az öltönyös alakokat nem az érdekli, hogy valami jó-e, vagy hasznos-e bárkinek. Ott csak az a rohadt csereérték számít. Hogy a pénzből még több pénzt csináljanak. A nyereség nem arra kell nekik, hogy vegyenek rajta valami szépet, vagy hogy nyugodtan hátradőljenek. Nem. A profitot újra és újra be kell fektetni, csakis azért, hogy a cég még nagyobbra dagadjon.

Nézz meg egy kis családi boltot a sarkon. Az az öreg srác, aki vezeti, elvan azzal, hogy reggel kinyit, eladja az újságot, a tejet meg a cigit, és a végén eltartja belőle a családját, meg a rokonokat. Nem akarja leigázni a világot. Eléldegél szépen növekedés nélkül is. De egy nagyvállalat? Azoknak esélyük sincs megállni. Ha egy nagy cég nem nő folyamatosan, a befektetők – ezek a kapzsi, türelmetlen figurák – úgy menekülnek el tőlük, mint a patkányok a süllyedő hajóról. Kénytelenek új piacokat keresni, belemászni új országokba, és akkora reklámokat tolni az arcunkba, hogy hányingered lesz tőle. Kénytelenek több és több vevőt megnyerni, felvásárolni a versenytársakat, és közben könyörtelenül, páros lábbal tapossák el a kisvállalkozásokat.

És itt jön a legnagyobb átverés az egészben. Azt mondják a híradóban a bemondók, tudod, azzal a komoly, megcsinált arcukkal: „Ó, a gazdaság idén csak három százalékkal nőtt.” Három százalék. Istenem, az ember azt hinné, az semmi, szinte fel se tűnik. De ez a 3 százalékos profitráta nem egy egyenes vonal. Ez exponenciális növekedés. Hickel itt bedobja azt az ősrégi sztorit az indiai gururól, ami istenbizony tökéletesen leírja ezt az egész elmebajt. Tudod, a guru, aki csak annyit kért jutalmul a maharadzsától, hogy tegyen egyetlen nyamvadt szem rizst a sakktábla első kockájára. Aztán kettőt a másodikra, négyet a harmadikra, nyolcat a negyedikre, és így tovább. A maharadzsa jót röhögött magában, azt hitte, megütötte a főnyereményt egy ilyen szerény idiótával.

De tudod mi történt? A sakktábla felénél a maharadzsa birodalma úgy tönkre és csődbe ment, mint a huzat. Egyszerűen nem volt annyi rizs az egész rohadt világon!

Na, a mi csodálatos globális gazdaságunk pontosan ezen a sakktáblán játszik. Hickel kiszámolta, hogy a mai iszonyatos méretek mellett, csak hogy fenntartsuk ezt a nyavalyás, „megszokott” profitrátát, minden áldott évben hozzá kellene adnunk a világgazdasághoz egy akkora méretű új gazdaságot, mint az egész Nagy-Britannia. Érted ezt? Nagy-Britannia a világ egyik legnagyobb nemzetgazdasága! És ezt nem egyszer kellene megcsinálni, aztán kész. Hanem a már létező nagy gazdaságon felül, minden egyes évben, évről évre meg kellene duplázni és növelni a végtelenségig. Hát csoda, hogy ettől az egésztől teljesen kikészülök? Fizikailag lehetetlen, de ezek az őrültek mégis ezt követelik a bolygótól.

A „zöld növekedés” a világ legnagyobb parasztvakítása, és hogyan söpörték át a szemetet Kínába

Mostanában mindenki – a politikusoktól kezdve az öltönyös cégvezetőkig – ezt a „zöld növekedés” dumát nyomja. Azt akarják elhitetni velünk, hogy létezik olyasmi, amit ők abban a kimért, okoskodó stílusukban lekapcsolódásnak (decoupling) hívnak. Hogy úgy is lehet pörgetni a gazdaságot, hogy közben nem zabáljuk fel a bolygót. Istenbizony, ez a legnagyobb, leghitványabb hazugság, amit valaha kitaláltak, csak hogy nyugodtan alhassanak éjszaka.

Az a helyzet, hogy a globális anyagfelhasználás a huszadik században úgy lőtt ki az egekbe, hogy rossz nézni. Már most, ebben a pillanatban is pontosan kétszer annyi fizikai anyagot használunk el, mint amennyit ez a szerencsétlen Föld elbírna anélkül, hogy végleg tönkremenne. És ahogy a GDP kúszik felfelé, úgy nő vele együtt a nyersanyag-felhasználásunk is. Megállás nélkül. Nincs semmiféle csodálatos „lekapcsolódás”, meg anyagfelhasználás-mentes növekedés. Ha többet akarsz gyártani, több mindent kell kivágnod, kiásnod és elpusztítanod. Ilyen egyszerű.

És ha megnézed a szén-dioxid-kibocsátást, ott is pontosan ugyanez a képmutatás megy. Bizonyos északi, úgynevezett fejlett országok mostanában verik a mellüket, és iszonyatosan büszkék magukra. Kiállnak a pódiumra, és azt mondják: „Nézzétek, nálunk nő a gazdaság, de közben csökken a CO2-kibocsátás! Milyen nagyszerűek és zöldek vagyunk!” Hát persze, hogy csökken, te jóisten! De csak azért, mert az egész füstös, mocskos, zajos termelésüket egyszerűen fogták, és átpasszolták a globális Délre. Leginkább Kínának. Nem csináltak ők semmi varázslatot, csak a szomszéd kertjébe dobták át a szemetet. Ez a kapitalizmus újabb trükkje, egy újabb rohadt fix.

Hickel ezt a folyamatot a légkör gyarmatosításának nevezi, és ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Az Észak, ezek a kényes, gazdag országok immáron az égvilágon nem termelnek meg semmit maguknak. Csak ülnek a tiszta irodáikban, dizájnos kávét isznak, és importálják a Dél által előállított cuccokat. Túlnyomórészt Kínából. És aztán mutogatnak Kínára a híradókban, hogy fúj, ők a legnagyobb kibocsátók abszolút értékben. Hát persze, mert ők gyártják le az északiak összes vackát!

Bár tegyük hozzá gyorsan, és ezen mindig felhúzom magam: ha egy főre vetítjük a dolgot, az Egyesült Államok még mindig simán ráver mindenkire, és ők a legrosszabbak.

Szóval, ha az egészet, a nagy globális képet nézed, ez a nyavalyás CO2-kibocsátás egyáltalán nem csökkent, hanem egyfolytában csak nőtt. És tudod, mi a legvacakabb az egészben, amire Hickel is rámutat? Hogy mindenki a megújuló energiaforrásokról, a napelemekről meg a szélturbinákról áradozik, mintha azok szép lassan leváltanák a szenet meg az olajat. De a valóságban a büdös életben nem léptek a hagyományos energiaforrások helyére! Egyszerűen csak hozzáadódtak azokhoz.

Tudod, miért? Mert ez a beteges gazdasági növekedés olyan iramban növelte a világ energiaigényét, hogy sokkal több áramra volt szükségünk, mint amennyi napelemet meg szélkereket egyáltalán telepíteni bírtunk volna. Úgyhogy elégetjük a szenet is, meg felhúzzuk a napkollektort is, és közben hazudunk magunknak, hogy minden rendben van. Istenbizony, ez nem folytatódhat így tovább. A növekedésnek le kell állnia, különben mindannyian megfőlünk ebben a nagy „zöld” kapitalizmusban.

Hogyan csináltak szentírást egy nyavalyás számból, és hogyan rabolták le a világot ezek a neoliberális alakok

Képzeld el az 1930-as éveket. Mindenki nyakig ült a nagy gazdasági világválságban, az emberek az utcán álltak sorba levesért, tiszta nyomasztó volt az egész. És akkor jött egy Simon Kuznets nevű orosz-amerikai közgazdász figura, és kitalálta ezt a bruttó hazai termék dolgot, a rohadt GDP-t. Arra találta ki, hogy valahogy meg tudják mérni a gazdaság kibocsátását. De figyelj ide, mert ez a legfontosabb az egészben: Kuznets nem volt hülye. Ő istenbizony kiállt, és külön figyelmeztetett mindenkit.

Azt mondta: „Srácok, az Isten szerelmére, ezt a mutatót soha, de soha ne merjétek a társadalmi jóllét vagy az életszínvonal mérésére használni, mert egyszerűen nem méri ezeket!”

És mit csinálnak az újságírók, a politikusok meg a többi öltönyös okostojás azóta is? Megállás nélkül, minden áldott nap erre használják! Csak bámulják a GDP-t, mintha valami szentírás lenne, és azt hazudják, hogy ha ez a szám nő, akkor mindenkinek milyen csodálatos élete van. Hát kikészít ez a képmutatás.

A recessziót persze annak idején valahogy felszámolták ezekkel a Keynes-i jóléti intézkedésekkel, meg azzal a kvázi tervgazdálkodással, amit a háború alatt csináltak. De a GDP-vel kapcsolatos elmebeteg megszállottság megmaradt. És tudod, miért? Mert egy igazi ördögi körbe kerültünk.

Ahogy a gépek egyre jobbak lesznek, és a termelékenység növekszik, egy csomó ember elveszíti a munkáját. Ahhoz pedig, hogy a cégek fenntartsák a foglalkoztatást, megint csak növekedniük kell. Ráadásul ott vannak a kormányok. A kormányok úgy csinálnak maguknak pénzt, hogy államkötvényeket bocsátanak ki. De ezeknek a nyavalyás kötvényeknek hozama van, vagyis a kormánynak kamatot kell fizetnie utánuk. Miből fizeti a kamatot? Hát abból, hogy kiprésel még egy kis gazdasági növekedést! Ez egy gigantikus mókuskerék. Ha a növekedés csak egy pillanatra is lelassul, a kormányok hirtelen nem tudják fizetni a törlesztőrészleteket, és úgy esnek bele az adósságcsapdába, mint a vak ló a gödörbe.

Aztán eljöttek az 1970-es évek. A tőkéseknek hirtelen nagyon elegük lett a jóléti államból. Ekkoriban a szakszervezetek erősek voltak, az adók magasak, és az egyszerű dolgozó emberek túl „drágává” váltak nekik. Gyűlölték, hogy nem tudnak elég profitot kisajtolni belőlük. Szóval, mit csináltak? Eljött az ideje a következő „kiigazításnak”. Egy újabb fixnek. Beadták a világnak a neoliberalizmust.

Istenbizony, kevés aljasabb dolgot találtak fel ennél. A neoliberalizmus az, amikor az állam fogja magát, és teljesen azonosul a tőke céljaival. Ahelyett, hogy arra figyelne, hogy a polgárok tisztességesen éljenek, és olyan dolgokat állítsanak elő, amiknek haszna van, az állam egyetlen rohadt célja az lesz, hogy a nagyvállalatok növekedését segítse. Mindent ennek rendelnek alá.

És persze nem érték be azzal, hogy otthon szétvernek mindent. Ezt a neoliberális agendát ráerőltették a globális Délre is. Olyan szép, hivatalos nevet adtak neki, hogy washingtoni konszenzus, mintha mindenki boldogan egyetértett volna velük. Pedig korábban ezekben az országokban egész jól működő kis fejlesztő államok voltak, amik sikeresen növelték a harmadik világ gazdaságát. De jött az IMF meg a Világbank, ezek a végtelenül képmutató alakok, és rákényszerítették a szegény országokra az úgynevezett „szerkezetátalakító programjaikat”.

Miből állt ez a hatalmas segítség? Elmondom neked. Liberalizációból, hogy a nyugati cégek szabadon garázdálhassanak. Privatizációból, hogy a helyiek vagyonát fillérekért kiárusítsák. Brutális megszorításokból, hogy elvegyék a pénzt a kórházaktól meg az iskoláktól. És végül olyan kedvezőtlen kereskedelmi szerződésekből, amikbe a helyiek teljesen belerokkantak.

Megkérdezhetnéd, hogy a fenébe mentek ebbe bele ezek az országok. Hát úgy, hogy a 80-as évekre teljesen sarokba szorították őket. Volt ez a Paul Volcker nevű figura, aki a Fed elnöke volt Amerikában. Ez a pasas fogta, és az egekbe emelte a dollár kamatlábát. A szegényebb déli országok egyik napról a másikra olyan adósságcsapdában találták magukat, hogy nem maradt más választásuk, mint behódolni.

Na bumm, az eredmény? A rájuk kényszerített neoliberalizmus miatt a globális Dél egyszerűen kártyavárként omlott össze. Teljes volt a nyomor. De persze, az északi nagy cégek profitabilitása megint javult egy kicsit. Kaptak egy újabb fixet, beütött az anyag, pörgött tovább a gép.

És tudod, kik voltak az egyetlenek, akik ezt az egészet túlélték, sőt, még növekedni is tudtak?

Azok a távol-keleti országok, akik fogták magukat, és magasról tettek az egész washingtoni konszenzusra. Egyszerűen elküldték ezeket az öltönyös neoliberálisokat a fenébe. És istenbizony, nekik volt a legnagyobb igazuk.

Hogyan fűtik fel a gazdagok a bolygót, miközben a szegények égnek meg benne

Istenbizony, semmit sem gyűlölök jobban, mint amikor ezek a jól öltözött politikusok és cégvezetők kiállnak a tévében, felveszik azt a komoly, megcsinált arcukat, és olyanokat mondanak, hogy „mindannyian egy csónakban evezünk”, meg hogy „közös a felelősségünk” a klímaválság leküzdésében. Ez a világ legnagyobb hazugsága! Szó sincs róla, hogy egyforma arányban lennénk felelősek ezért a rohadt kapitalocénért. Az igazság az, hogy mind az elpazarolt anyag, mind a nyavalyás CO2-kibocsátás pont úgy lő ki az egekbe, ahogy a bankszámládon lévő összeg. Minél gazdagabb vagy, annál pusztítóbb vagy. Ilyen egyszerű.

Figyelj ide, mert ezek a számok úgy kikészítettek, hogy órákig csak bámultam magam elé. A globális jövedelemeloszlás csúcsa, a világ leggazdagabb 10 százaléka felelős az összes kibocsátás feléért. A feléért! Ha a felső 20 százalékot nézed, ők csinálják a kétharmadát. És a világ alsó fele? Az a szerencsétlen 50 százalék, aki a napról napra élésben tengődik? Ők mindösszesen a világ kibocsátásának egy rongyos tizedéért felelnek. Hickel azt mondja – és istenbizony, teljesen igaza van –, hogy ha mindannyian megelégednénk azzal, hogy egy normális, közepes jövedelmű ország szintjén élünk, akkor simán, minden gond nélkül a bolygó eltartóképességének határain belül maradnánk. De nem, a gazdagoknak muszáj a harmadik jacht, a magánrepülő, meg a fűtött medence a sivatag közepén.

Aztán ott van ez a másik süket duma, amit folyton lenyomnak a torkunkon: a túlnépesedés. Hogy „jaj, túl sokan vagyunk, azért pusztul a Föld”. Hickel egyetért azzal, hogy persze, a népességrobbanást valahogy meg kell állítani. És tudod, mi a megoldás erre? Nem valami elnyomó, ijesztő diktatúra, hanem az, amit a feministák meg a gender studies professzorok már ezer éve mondanak: nemek közti egyenlőség, rendes oktatás a lányoknak, és hogy a nők végre hozzáférjenek a reproduktív technikákhoz, és maguk dönthessenek a saját testükről meg a jogaikról. Ez mind tiszta sor. De Hickel azt is a fejünkhöz vágja, hogy ha holnaptól varázsütésre egyetlen gyerek sem születne, az önmagában akkor sem oldaná meg a problémát.

Hogy miért? Mert az anyagfelhasználás sokkal, de sokkal gyorsabban nőtt a világban, mint ahány ember született! És ez a leglehangolóbb az egészben. Nem azért fogy el a bolygó, mert sokan vagyunk, hanem azért, mert a kapitalizmus minden áldott nap újabb és újabb agresszív, manipulatív módszereket talál ki arra, hogy egy főre jutóan is minél több vackot vegyél, fogyassz el és dobj ki a szemétbe.

És itt jön a kedvencem, az a rész, amikor az amerikai meg európai politikusok álszent módon Kínára mutogatnak. Ahogy az előbb már mondtam, az Észak lepasszolta az összes füstös, mocskos termelést a globális Délre, és most meg fel vannak háborodva, hogy „Úristen, ma már Kína a legnagyobb kibocsátó abszolút értelemben!” Hát persze, hogy ők! Hiszen ti vettétek rá őket, hogy gyártsák le az összes műanyag szarotokat! De a helyzet sokkal mocskosabb ennél. Először is: ha egy főre nézzük a dolgot, az a nagyszerű Egyesült Államok még mindig köröket ver Kínára. Meg mindenkire.

Másodszor – és ezt aztán tényleg sosem teszik ki az ablakba –, ha megnézed a történelmi, múltbéli kibocsátásokat, vagyis, hogy az évszázadok alatt ki csinálta ezt a hatalmas kupit, azonnal kiderül a nagy igazság. Ha vesszük a fenntarthatósági szint feletti kibocsátásokat, annak 40 százalékáért kizárólag az Egyesült Államok felel. Újabb 29 százalékért meg a drága Európai Unió. A globális Dél, még Kínával együtt is, bőven az alatt a történelmi vonal alatt van, ami még elbírható lett volna.

De tudod, mi az, amitől legszívesebben a falba verném a fejem? Az éghajlatkutatók kiszámolták, hogy miközben a gazdag Észak csinálta a bajt az elmúlt párszáz évben, a globális Dél szerencsétlen országai kénytelenek elviselni a klímaváltozás okozta károk több mint 80 százalékát! Nyolcvan százalékát! Ők fulladnak bele az árvizekbe, meg az ő termésük szárad ki az aszályban, miközben az amerikaiak a légkondicionált plázákban sétálgatva mutogatnak rájuk a tévén keresztül. Istenbizony, ha belegondolok ebbe a globális klímaigazságtalanságba, olyan dühös leszek, hogy a legszívesebben csak lefeküdnék a földre, és soha többé nem állnék fel.

A Párizsi Klímaegyezmény egy gigantikus blöff, a csodagépek pedig egyáltalán nem léteznek

Istenbizony, emlékszel még arra, amikor pár éve aláírták azt a híres Párizsi Klímaegyezményt? A híradók tele voltak egymás hátát veregető, pezsgőző, öltönyös politikusokkal. Mindenki hatalmasat sóhajtott, az emberek az utcán meg fellélegeztek, hogy na végre, a felnőttek végre komolyan veszik ezt a nyavalyás éghajlatváltozást, és megmentik a bolygót. Mekkora egy hazugság volt az egész! Hickel kerek perec a képünkbe mondja, és figyelmeztet minket, hogy az egész csak egy óriási, megrendezett színjáték.

Azt mondja, képzeljük el azt a tudományos-fantasztikus csodát, hogy az összes ország az utolsó betűig betartja a nemzeti kötelezettségvállalásait. Ugye, mindannyian tudjuk, hogy a büdös életben nem fogják betartani, mert sosem teszik, de játsszunk el a gondolattal. Még ha be is tartanák, akkor sem a sokat reklámozott, mindenhonnan a képünkbe tolt 1,5 Celsius-fokos felmelegedés felé tartanánk. Lófaszt. Egyenesen a legalább 2 fokos, letaglózó katasztrófa felé száguldanánk.

Hogyan lehetséges ez a gigantikus átverés? Úgy, barátom, hogy az egész párizsi megállapodás mögött álló matek, az összes csodás modelljük egy olyan technológiára, az úgynevezett szén-dioxid-leválasztásra (carbon capture) támaszkodik, ami a valóságban, abban a méretben egyszerűen nem is létezik. Olyan csodagépekre építették az egész tervüket, amik majd kiszívják a levegőből a mérget. És tudod mi a legviccesebb az egészben? Hogy még maguk a feltalálók, a mérnökök is kiállnak, és megmondják: srácok, ezt a cuccot fizikailag lehetetlen globális szintre skálázni. Ez csak egy laboratóriumi trükk!

De mondjuk azt, hogy ezek a hatalommániás őrültek mégis megpróbálnák. Ha a rendszerükben részt vevő bioüzemanyag-ültetvényeket tényleg fel akarnák húzni, ahhoz egy India területének két-háromszorosát kitevő földdarabra lenne szükségük. Két-háromszor akkora területre, mint egész India! Érted te ezt? Ez egész egyszerűen soha nem fog megtörténni. És ha valami beteg csoda folytán mégis erőszakkal átvinnék, akkor az egész emberiség rámenne. Annyi szántóföldet, ivóvizet és erőforrást vonnának el a mezőgazdaságtól, hogy az egy pillanat alatt globális méretű, sosem látott éhínséget okozna. Emberek tízmilliói halnának éhen csak azért, hogy a papíron kijöjjön a rohadt egyenletük, és a gazdaság tovább tudjon növekedni.

Mert az a nagy helyzet, hogy annyira kevés időnk maradt a mai globális gazdaság dekarbonizációjára, vagyis a füstölés leállítására, hogy a matek már sehogy sem jön ki. Hickel kiszámolta: ha nem állunk le a folyamatos növekedéssel – ha nincs nemnövekedés –, akkor ahhoz, hogy legalább 2 fok alatt maradjunk, minden áldott évben 7 százalékos ütemben kellene csökkenteni a kibocsátást. Ahhoz meg, hogy a reklámozott 1,5 fok alatt maradjunk, évente 14 százalékot kellene vágnunk rajta.

Képzeld el! Dekarbonizálni ilyen rohamtempóban, miközben a gazdaságot továbbra is növekedésre kényszerítik? Ez gyakorlatilag elképzelhetetlen. Olyan ez, mintha meg akarnál gyógyulni a tüdőrákból, miközben egyre gyorsabban szívod el a napi három doboz cigidet.

És aztán itt van ez a másik vakítás, a nagy „zöld” átállás. Sokan azt hiszik, ha vesznek egy elektromos autót meg feltesznek pár napelemet a tetőre, akkor már ők a világ megmentői. De közben ugyanolyan elmebeteg tempóban folytatódna tovább az anyagkitermelés, mert ahhoz a sok csodás napelemhez meg szélerőműhöz iszonyatos mennyiségű cucc kell.

Újra fel kell túrni a fél bolygót, hegyeket kell eltüntetni és erdőket letarolni olyan nyersanyagokért, mint a réz, az ólom, a cink, az alumínium, a vas, a neodímium, az ezüst és az indium. És az a rengeteg dög nehéz akkumulátor, ami a tároláshoz meg a sok csillogó elektromos autóba kell? Azokhoz a jelenleginél is sokkal, de sokkal több lítiumra, diszpróziumra, rézre és kobaltra lenne szükségünk.

Egyszerűen csak kicseréljük a fekete szenet zöldre festett fémekre, miközben továbbra is egy rohadt nagy ásóval ássuk a saját sírunkat, csak hogy a gazdaság egy percig se álljon meg.

Az appfejlesztők is hazavágják a bolygót, az újrahasznosítás meg egy gigantikus, ócska kamu

Vannak ezek a nagyon okos, bizakodó figurák, akik mindig találnak valami kifogást arra, hogy miért nem kell pánikba esni. Azt mondják: „Nyugi, öregem, jön a szolgáltatásalapú gazdaság! Majd mindenki csak jógát oktat, applikációkat fejleszt, meg kávézókat nyit, és akkor hirtelen nem lesz szükségünk annyi nyersanyagra. Meg vagyunk mentve!”

Istenbizony, ha jobban belegondolsz, ez a legátlátszóbb parasztvakítás a világon. Valójában ez a nagy váltás már rég zajlik. A szolgáltatások aránya a GDP-ben globálisan egyfolytában csak nő. És tudod, mi történik eközben az anyagfelhasználással? Az is nyílegyenesen lő ki az egekbe! Ez egyszerűen azt jelenti, hogy fajlagosan egyáltalán nem csökken az anyagigényünk. Nem dematerializálunk, ahogy ezek a szarháziak szeretik mondani a konferenciáikon, hanem pont ellenkezőleg: rematerializálunk.

Egyre több mocskos anyagot használunk el.

Hogy miért? Mert amit ők olyan elegánsan „szolgáltatásnak” hívnak, az a valóságban egy iszonyatosan brutális, fizikai háttértevékenységet igényel. Hickel bedobja ide a turizmus példáját, és mennyire igaza van! A turizmus papíron egy szép, tiszta szolgáltatás. Bemész az utazási irodába, vagy kattintasz kettőt a neten, és veszel egy élményt. De mi van mögötte? Repülőgépek, amik tonnaszámra zabálják a kerozint. Hatalmas beton repülőterek. Szállodakomplexumok a tengerparton, amiket fel kellett építeni, és amiket fűteni meg hűteni kell. Fűtött uszodák. Zabáló éttermek. Azok a nevetséges, úszó lakótelep méretű luxushajók, amik úgy okádják a füstöt, hogy rossz nézni. Buszok, taxik, infrastruktúra. És ezt ők úgy hívják, hogy „immateriális szolgáltatás”. Hát, én ezen csak röhögni tudok.

Aztán itt van a másik nagy kedvencük, a hatékonyságjavulás. Azt hiszik, ha a mérnökök kitalálnak egy motort, ami tíz százalékkal kevesebbet fogyaszt, akkor máris megmentettük a Földet. De ez a hatékonyságjavulás soha a büdös életben nem fog minket megmenteni. A közgazdászok ezt Jevons-paradoxonnak nevezik. Képzeld el úgy, mintha vennél egy autót, ami feleannyi benzint fogyaszt, mint a régi. Ahelyett, hogy örülnél a megspórolt pénznek, és otthon maradnál a fenekeden, fogod magad, és kétszer annyit autózol, mert most „olcsóbb”. A kapitalizmus pontosan ezt csinálja! A fajlagos hatékonyság növelése összességében csak több anyagfelhasználáshoz vezet. Amit a cég megspórol az áramon vagy a nyersanyagon, azt az utolsó fillérig arra fordítja, hogy még több vackot gyártson, még tovább bővítse a termelést, és még nagyobbra dagadjon.

És ha mindez nem lenne elég deprimáló, itt van az Európai Unió nagy szent tehene: a körforgásos, újrahasznosító gazdaság. Mindenhol ezt a zöld, nyilakkal körberajzolt logót látod. Ez a fenntarthatósági politikájuk fő hittétele, és ez is egy ordas nagy tévedés.

Először is: fizikai képtelenség az összes rohadt anyagot száz százalékban újrahasznosítani. Egyszerűen lehetetlen. A dolgok egy meghatározó részét, mint mondjuk az élelmiszert meg az energiát, egyszerűen feléljük. Megeszed, elégeted, eltűnik. Egy másik része meg, mint például az a gigantikus mennyiségű bányászati hulladék, ami hegyekben áll a bányák mellett, soha nem lesz más, mint színtiszta, mérgező szemét. És még az a kevéske dolog is, amit tényleg beteszel a sárga kukába – mondjuk a műanyag vagy a papír –, minden egyes rohadt újrahasznosításnál veszít a minőségéből. Olyan ez, mint amikor egy fénymásolatot fénymásolsz le újra meg újra. A végén már csak egy elmosódott, használhatatlan pacát kapsz.

Másodszor – és ez a legfontosabb – maga a folyamatos növekedés logikája eleve, alapjaiban összeegyeztethetetlen az újrahasznosító gazdasággal. Ha valami egyfolytában növekedni akar, annak mindig új, meg új, extra inputokra, friss nyersanyagokra van szüksége. Nem tudod a végtelenségig ugyanazt az öt műanyag palackot pörgetni egy olyan rendszerben, ami minden évben a duplájára akar nőni.

Néhány túlképzett közgazdász erre kitalálta, hogy akkor árazzunk be mindent. Hogy adjunk árcédulát a természetnek, és akkor majd a „piac” megoldja. Hickel ezen a ponton bedob egy példát, amitől majdnem lefordultam a székről. Azt mondják, árazzuk be a földigiliszták munkáját, ahogy regenerálják a humuszt a talajban. Érted te ezt? Odamegy egy öltönyös alak egy gilisztához egy vonalkódolvasóval, és kiszámlázza, hogy mennyi földet rágott át! Ez annyira életszerűtlen és abszurd, hogy fáj.

Ráadásul a tőke soha a büdös életben nem engedné meg, hogy mindent a maga valós, megfelelő értékén árazzanak be. Miért? Mert ha ez megtörténne, akkor a szén-dioxid-kibocsátást is olyan brutálisan magasra kellett volna árazniuk, hogy az összes rohadt olaj- és földgázcég már tegnapelőtt csődbe ment volna. A további feltárásuk azonnal abbamaradt volna, a felhasználás bezuhant volna, és puff, a probléma meg is lenne oldva. Igen ám, de akkor azonnal leállt volna a drága gazdasági növekedés is. És azt ugye nem lehet.

És itt jön a legszebb az egészben. Hickel feltesz egy kérdést a könyve végén, ami szerintem a legzseniálisabb megfigyelés, amit valaha hallottam. Azt mondja: ha ezek a „zöld növekedés” hívők tényleg, őszintén hisznek abban a sok szarságban, amit a tévében hirdetnek, ha tényleg hiszik, hogy lehetséges a lekapcsolódás... akkor hajlandóak lennének-e itt és most, azonnal elfogadni egy kőkemény, törvényi korlátozást az anyagfelhasználásról és a kibocsátásról?

Ha te hiszel abban, hogy a céged tud anyag nélkül is növekedni, akkor egy ilyen korlátozás nem kéne, hogy zavarjon, nem igaz?

És tudod mi történik, amikor a nemnövekedés hívei ezt a letisztult, egyszerű ajánlatot leteszik az asztalra? Ezek az öltönyös „zöld” megmentők mindig, kivétel nélkül, üvöltve visszautasítják őket. Nem mennek bele. És tudod miért nem? Mert a lelkük legmélyén ők is pontosan érzik és tudják, amit te meg én: hogy ez az egész zöld növekedés egy ordas nagy mítosz. Egy hazugság. Egy ócska kis fix, amivel még egy kis időt nyernek maguknak, mielőtt az egész rohadt kártyavár a nyakunkba omlik.

Lerántjuk a leplet a „jobb élet” hazugságról, és kiderül, miért a felső egy százalék röhög a markába

Ezután a sok borzalom után Hickel megkísérli feltárni, hogy az Isten szerelmére, miért vagyunk ennyire elmebeteg módon megszállottjai ennek a rohadt növekedésnek. Miért nem tudjuk egyszerűen csak abbahagyni?

A leggyakrabban hallott indoklás, amit ezek a zselézett hajú, mosolygó politikusok meg közgazdászok a képünkbe tolnak, az az, hogy „a növekedés teszi lehetővé a jobb életkörülményeket”. Hogy ha a gazdaság pörög, akkor mindenkinek milyen csodálatos, boldog élete lesz. Istenbizony, amikor ezt meghallom, legszívesebben a falba verném a fejem. A valóság ugyanis sokkal, de sokkal bonyolultabb és sötétebb ennél az ócska kis mesénél.

Egyre több mocskos anyagot használunk el.

Először is, nézzünk csak vissza a történelemben! A kapitalizmus kezdetben, és utána még nagyon, nagyon hosszú ideig kizárólag egyetlen szűk rétegnek, a felső osztálynak teremtett jobb életkörülményeket. Azoknak, akik a cilinderben szivaroztak a klubjaikban. És mit adott a lent lévőknek, az egyszerű embereknek? Elkerítést. Rabszolgaságot. Meg azt az iszonyatos, dickensi nyomort. Tudod, amikor a nyolcéves gyerekek köhögték ki a tüdejüket a szénbányákban, a nők meg napi tizenhat órát rohadtak a fonodákban. Amikor az egyszerű emberek életminősége végre, valahára tényleg javulni kezdett, az a legkevésbé sem a puszta gazdasági növekedésnek volt köszönhető. Hanem annak, hogy az emberek kiharcolták az egyenlősítő újraelosztást. Hogy fogták, és elvettek egy kicsit a kapzsi gazdagoktól, és odaadták azoknak, akiknek tényleg szükségük volt rá.

Hickel ezen a ponton egy Simon Szreter nevű vezető egészségkutató munkájára támaszkodik. Ez a Szreter feketén-fehéren bebizonyította, hogy a várható élettartamban bekövetkezett legnagyobb javulásokat egyáltalán nem a GDP növekedése hozta el. Tudod, mi hozta el? A közjavak elterjedése! Az, hogy az emberek hirtelen hozzáfértek a tiszta ivóvízhez. Hogy lett egészségügy, ahová bemehettél anélkül, hogy a gatyádat is kifizetted volna. És hogy lett közoktatás. Fontos, hogy ezt nagyon a fejedbe vésd: nem a magánjavakról beszélünk, nem a drága, zártkörű elit klubokról meg a magánklinikákról! Hanem a közjavakról. Arról, ami mindenkié.

És itt jön a legnagyobb pofon a növekedésmániásoknak: ahhoz, hogy ezeket a közjavakat egy állam általánosan biztosítani tudja az embereknek, egyáltalán nem kell végtelenül növekedni. Egy viszonylag alacsony, teljesen normális gazdasági fejlettségi szint is tökéletesen elégséges hozzá, ha azt tisztességesen osztják el. Sőt! Egy bizonyos fejlettségi szint elérése után a gazdasági növekedés már semmilyen további életszínvonal-javulást nem eredményez. Ezt nem én találom ki, ezt komoly könyvek bizonyítják, például az a Spirit Level (Egyenlőség) című is.

Nézd meg az Egyesült Államokat, a nyavalyás hazakat. Ez a legtökéletesebb példa az egészre. Egy rendkívül, obszcén módon gazdag ország, ahol a papírforma szerint mindenkinek királyként kéne élnie. De az elosztás olyan iszonyatosan egyenlőtlen, és a közjavakhoz – mint egy normális kórház vagy iskola – olyan szűk a hozzáférés, hogy a várható élettartam egyszerűen siralmas. Az emberek meghalnak, mert nem tudják kifizetni a rohadt inzulint! Eközben rengeteg példa akad az ellenkezőjére is a világban. Olyan országok, amelyek papíron lényegesen, de lényegesen szegényebbek, mint az Egyesült Államok, pusztán azzal, hogy igazságosabban osztják el a közösségi javakat, sokkal magasabb várható élettartamot, egészségesebb és boldogabb életet biztosítanak.

Ha leveszed a szemüveget, amit a kapitalizmus rakott rád, és megfelelő mutatókkal kezded el mérni a dolgokat, kiderül egy hátborzongató igazság. Az, hogy az emberi életminőség a gazdasági teljesítmény egy bizonyos szintje után nemhogy nem nő, hanem valójában csökkenni kezd.

Tönkremegyünk bele.

Miért? Mert kapod a nyakadba a túl sok stresszt. A túl kevés szabadidőt, amikor nem tudsz csak úgy leülni a parkban, hogy nézd a rohadt kacsákat. Kapod a mérgező, rossz minőségű környezetet, a szmogot, a túl sok, kimerítő munkaórát. És ami a legrosszabb: elveszíted a közösségi élményeket. Mindenki befordul, mindenki csak versenyez a másikkal, gyanakodva néz a szomszédjára, és a végén teljesen magadra maradsz. Ez az a rohadt „jóllét”, amit a növekedés hoz neked.

Hosszú évtizedek óta szuggerálják belénk ezt az ideológiai alapvetést. Minden tévécsatornán, minden újságban ezt a faszságot nyomják, hogy a gazdasági növekedés javítja az életszínvonalat. Valójában ez egy baszott nagy hazugság. A növekedés hasznának, annak az iszonyatos mennyiségű pénznek és energiának, amit kisajtolnak belőlünk és a bolygóból, az elsöprő hányada világszerte egyenesen a felső egy százalék zsebébe vándorol. Vagy ha nagyon megengedőek vagyunk, a felső tíz százalékéba.

Ők röhögnek a markukba a jachtjaikon, mi meg itt állunk a kiégett bolygónkon, halálra dolgozva, stresszesen, és még mi érezzük rosszul magunkat, ha nem termeltünk elég GDP-t ebben a negyedévben. Istenbizony, néha annyira elegem van ebből az egészből, hogy legszívesebben csak felülnék egy vonatra, elmennék valahová jó messzire, felépítenék egy kis fakunyhót, és soha a büdös életben nem állnék szóba egyetlen közgazdásszal sem.